A Goju-Ryu karate mesterei az ELTE Sport7-en

A BEAC sportlétesítményei ismét mozogni vágyó hallgatókkal teltek meg egy egész héten át az ELTE Sport7 alkalmával. Rendkívül színes volt paletta, és akár több sportággal is meg lehetett ismerkedni egy próbaedzés keretein belül. Segítőkész edzők, barátságos egyetemi hangulat és a mozgásformákat a lehető legjobban bemutató feladatsorok várták az érdeklődőket.

Csütörtökön a BEAC Bogdánfy utcai csarnokában a röplabdások, tollaslabdázók és jógakerekesek mellett a karatét oktató Novák Dórával és Horváth Judittal beszélgettünk a sportágról. 

Novák Dóra: Novák Dóra vagyok, az ELTE-n végeztem szociálpolitikát, és itt kezdtem el goju-ryut tanulni, ebben a csoportban, ami már nagyon régóta működik. Volt egy kisebb szünetünk, az előző edző külföldre költözött, de Judittal a tavalyi év szeptemberében vállaltuk, hogy átvesszük a mostani csoportot. Én nagyjából 8 éves korom óta foglalkozom karatéval, korábban hosszabb ideig kyokushint tanultam.

Horváth Judit: Horváth Judit vagyok, én 19 éve foglalkozom karatéval, és azóta csak ezt a stílust képviselem. Itt inkognitóban vagyok, ugyanis Pécsett végeztem, de az előző ELTE-s tanárt többször helyettesítettem. Ez még a leállás előtt volt.

N.D.: A mi iskolánk a Karate-Do International, amelynek vezetője Kancho Rony Kluger (9. dan), magyarországi vezetője pedig Kyoshi Miskolczi Attila (7. dan). Mi mindketten az ő tanítványai vagyunk. Irányzatunk a goju-ryu és az okinawai Jundokanhoz tartozunk. Ez Chōjun Miyagi mesternek, a goju-ryu megalkotójának az edzőterme.
Az ELTE-s karatét tekintve fontos előrelépés, hogy az ELTE-BEAC Harcművészeti Szakosztálya már a Magyar Karate Szakszövetség tagja. Ezt tavaly kezdeményeztük, és azt jelenti, hogy a nálunk tett vizsgákat Magyarország bármely edzőtermében hivatalosan elismerik. Már van is négy tanítványunk, akik idén júniusban éltek ezzel a lehetőséggel. Egyébként klasszikus goju-ryut tanítunk, versenyzéssel és versenyeztetéssel nem foglalkozunk. Láthattátok az edzésen, hogy inkább a valós harchoz közelítő technikáink vannak, nem pedig verseny mozdulatok.

A Sport7-en megtartott edzéseitek mennyiben különböztek a rendes edzéseitektől?

N.D.: Nagyon fontos, hogy az első alkalmakkor felmérjük, hogy ki milyen kondícióban van és mit tud. Most egy picit komplexebb gyakorlatsorokat hoztunk a hallgatóknak, mert nagyon fontos, hogy a tanárok differenciáltan oktassanak, és így tudjuk a legjobban felmérni az egyéni képességeket, szinteket. Nekünk az a feladatunk, hogy ha valaki foglalkozott már más harcművészettel, akkor a goju-ryut egy másik szinten tanítsuk neki. Illetve ha valakinek nincsen semmilyen mozgásos múltja, akkor ahhoz képest kell a feladatokat és magyarázatokat összeállítani. Ezért van egy komplexebb első edzés, ami után visszatérünk az alapokhoz. A kezdő csoportjainkat mindig a kezdő övvizsgára készítjük fel.

Nemrég beszélgettem egy kick-box edzővel, aki azt mondta, hogy szerinte lazult a küzdősportoktól való tartás Magyarországon, és egyre elfogadottabbá válnak az extrémebb mozgásformák. Ti ezt hogy látjátok?

N.D.: Én úgy látom, hogy a hetvenes, nyolcvanas években, amikor a karate bejött Magyarországra, volt egy nagyon erős felfutása. Én is ekkor kezdtem el karatézni gyerekként. Akkor rengetegen karatéztak, de egy idő után történt egy visszaesés. Mi pont emiatt azt képviseljük, hogy nemcsak azokat akarjuk behívni a karate edzésre, akik versenyzők szeretnének lenni, és valamilyen megmérettetésre készülni, hanem mindenkit, akit érdekel ez a mozgáskultúra.Az iskolánk más csoportjaiban, ahova nem csak hallgatók járnak, vannak 50-60 éves emberek, sőt olyanok is, akik 55 évesen kezdték, és nagyon lelkesek. Tapasztalataink szerint a gyerekeknek nagyon jó alapot ad ez a sport, mert egyrészt le tudják vezetni a mindennapok során rájuk rakódott feszültséget, fejlődik a mozgáskoordinációjuk, másrészt tanulnak egyfajta hozzáállást az élethez. A mi stílusunkra nagyon jellemző, hogy a technikákat akár az utcai harcban is lehet alkalmazni, tehát alkalmasak az önvédelemre. A karatetanár feladata, hogy megmutassa, mennyire sokoldalú a karate, és nem csak ütések és rúgások halmaza.

H.J.: Kihangsúlyoznám, hogy mi tárt karokkal várjuk azokat, akik elsősorban nem a versenyzést keresik, hanem a karate mint harci művészet iránt érdeklődnek.  Én is ilyen típus vagyok, emiatt nagyon örülök, hogy megtaláltam ezt a klubbot.

N.D.: A kulcsszó számunkra a tömegsport. Tudni kell az iskolánkról, hogy a mi tanárunk, Kyoshi Miskolczi Attila – aki a Magyar Karate Szakszövetség egyik alelnöke – nagyon nagy hangsúlyt fektet a karatetanárok oktatására. Csak azok a tanárok taníthatnak, akik az akkreditált karatetanári képzés mellett, elvégeznek nála egy, az iskolánkon belüli képzést is.

Hogy látjátok, az egyetemi közeget mennyire tudja bevonzani a karate?

N D.: Úgy látjuk, hogy a második évkezdésünkre beérett az eddigi munkánk, most kifejezetten magas az érdeklődők létszáma, ami nagy megtiszteltetés számunkra.

H.J.: Vissza kellett hozni magunkat a „köztudatba”, hogy tudják, hogy újra itt vagyunk. Ugye pár év kimaradt, és most új emberek, új arcok vannak, úgyhogy fel kellett fedezniük, hogy itt van karate is. A tavalyi év inkább egy úgymond „ismerkedős” évünk volt, most pedig úgy néz ki, hogy kedvet kaptak a hallgatók, aminek nagyon örülünk.

Mindketten nagyon régóta aktívan foglalkoztok a sportággal. Titeket mi vonzott be a karate világába?

N.D.: Nekem olyan szempontból speciális a helyzetem, hogy a szüleim vittek le egy karateedzésre, és már 8 évesen tudtam, hogy egész életemben ezzel akarok foglalkozni. Amikor itt az ELTE-n rátaláltam a goju-ryu edzésekre, az iskolánkra, akkor egyértelművé vált számomra, hogy „hazaérkeztem”.  

H.J.: Én felnőtt fejjel, magamtól kezdtem el karatézni. Nekem az volt az elsődleges, hogy mozogjak valamit a munka mellett. Másrészről mindig is szerettem volna karatézni, de féltem, hogy nem tudok spárgázni, nem vagyok erős, nem vagyok gyors, satöbbi. Itt azt láttam, hogy ránézésre tőlem gyengébb emberek is meg tudják csinálni a gyakorlatokat. Lementem egy edzésre, ami szerintem nagy bátorság, mert bekerülni egy idegen közösségbe, ahol harcművészek vannak, ijesztőnek tűnhet elsőre. De tényleg azt kaptam, amit vártam. Nem nyomtak le azonnal spárgába, hanem azt mondták, hogy addig csináld, ameddig bírod. Nekem az nagyon szimpatikus volt, hogy engedték, hogy magamat fejlesszem a saját tempómban. Ez szerintem rendkívül fontos.

N.D.: Nagy hangsúlyt helyezünk arra, hogy az egyénnek mi a szükséglete, az igénye, illetve arra is, hogy mekkora a tűrőképessége. Ezért nincsenek nálunk nagyon egységes gyakorlatok. „Mindent addig kell, ameddig megy.” Nyilván egy idő után belép az egyéni motiváció is, de az elején nem törekszünk arra, hogy túlerőltessék magukat az edzéseinkre járók. Számunkra ez amiatt is fontos, mert így elkerülhetőek a nem kívánt sportbalesetek, -sérülések.  

Tapasztalataink szerint a hallgatók jelentős többségénél az egyetemi évek alatt háttérbe szorul a mindennapos mozgás. Emiatt oda kell figyelnünk arra, hogy elsőre ne terheljük túl őket. Aminek viszont örülünk, hogy ez a közeg nagyon jó „táptalaj” egy lelkes, fiatal csapatnak az összekovácsolódásra. Úgy látjuk, hogy nincsenek a korábban említett gátlások a hozzánk érkezőkben, és egy nagyon befogadó csoport várja a karate iránt érdeklődőket. Többek között emiatt is egy nagyon jó lehetőség számunkra az ELTE-s hallgatókat tanítani.