Időugrás a Petőfi Irodalmi Múzeumban

A Petőfi Irodalmi Múzeum JÖVŐ-IDŐ – Budapest Transzfer IX. című nemzetközi fesztivál nyitó előadását Galántai Zoltán, az ELTE GTI docense tartotta Időugrás címmel. Na de miért is foglalkozik egy ilyen témával a gazdaságtörténész?

Röviden: ez is ugyanazon a logikán alapul, mint az én szakterületem. Vagyis azon, hogy nem beszélhetünk a különböző eseményekről, történésekről, dolgokról helytől és időtől függetlenül, és mivel különben is érdekel az írás, könyv és irodalom múltja csakúgy, mint a jövője (még könyvet is írtam ezekről Könyvkettő címmel), egy ilyen rangos rendezvényen: örömmel.

Már csak azért is, mert roppant izgalmas tud lenni, ha azon kezdünk tűnődni, hogy mindaz, aminek a létét ma mintegy adottnak vesszük, valójában nem az. Például jelenleg szoktunk olyan fogalmakat használni, mint a „klasszikus” irodalmi mű, illetve a bestseller. De említhetném azt is, hogy a sci-fi nagyon is korfüggő zsáner. Amíg nagyjából az 1600-as évek elején Francis Bacon arra a következtetésre nem jutott, hogy lehetséges a fejlődés, és ezért a jövő másmilyen lehet, mint amilyen a múlt volt, elképzelhetetlen lett volna ilyesmit írni.

Miért furcsa az, ha „klasszikus” irodalmi műről beszélünk?

Mert valójában ma már nem igazán értelmezhető. Jócskán leegyszerűsítve, de az 1700-as évek elején még nagyjából minden „irodalomnak” számított, ami írva volt – és a legfelsőbbrendű műfaj a didaktikus tanköltemény volt, mert az mintegy egyesítette magában a tudást, a művészetet és a szórakoztatást – és ugye akarhatunk- többet? Vagy legalábbis akkoriban így gondolták.

Aztán valamikor 1750 körül bekövetkezett egy kisebb nyomdászati forradalom, és Angliában a havi egy helyett heti egy új könyvet adtak ki. Ez pedig elég volt ahhoz, hogy nagyon sok minden megváltozzon. Addig ugyanis az ún. intenzív olvasás volt a jellemző:

az ember újra és újra ugyanazt a néhány művet vette kézbe, és olvasta végig. Most viszont lehetővé vált extenzív módon, mindig „előre olvasni”, és sosem térni vissza ahhoz, amit egyszer már befejeztünk.

Ennek az egyik eredménye az egy évadra szóló bestseller – meg az is, hogy innentől kezdve a „klasszikusnak” nevezett irodalmi mű mintha csak egy előző irodalomtörténeti kor itt maradt relikviája lenne. Ugyanis ugyanúgy olvassuk őket, ahogy az összes többi könyvet is, ahelyett, hogy újra és újra foglalkoznánk velük.

De találunk közelebbi példákat is. Amikor az irodalmi Nobel-díj szabályait megfogalmazták, akkor az irodalom kategóriájába még több dolog fért bele, mint ma: miután először 1901-ben adták ki, már 1902-ben egy Mommsen nevű német szerző kapott Nobel-díjat a Róma történetéről írott monumentális munkájáért. 1908-ban pedig egy Aucken nevű szerző a filozófiai munkásságára kapta meg a legmagasabb elismerést (és az első női díjazottra további egy évet kellett várni.)

És a jövő vajon mit fog hozni?

Jó kérdés. Hadd hozzak még két példát, hogy miért nehéz válaszolni erre. Először is, ma egy komoly regénytől elvárjuk, hogy ne csak statikus figurák szerepeljenek benne, hanem legyen jellemfejlődés is. Ehhez képest a Héliodorosz-féle, ókori regény még arról szólt, hogy a főhős a kilép egy óriási és ellenséges világba – hogy aztán legyőzzön minden akadályt, és ugyanúgy, az őt befolyásolni kívánó erőknek ellenállva, szemernyit sem változva érje el a célját. Vagy ott van a krimi: ez is legalább annyira korfüggő műfaj, mint a sci-fi, bármennyire természetesnek tűnjön is ma, hogy ilyeneket olvasunk. A 18. században még lehetetlen lett volna krimit írni, ugyanis nem volt sem állandó, „szabványosított” bűnüldöző szerv, sem pedig bevett módszerek – és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a krimi mögött ott húzódik az a feltételezés is, hogy a világ működése leírható a „ha A, akkor B” típusú szigorú logika szerint. Ehhez képest feltételezhetnénk például azt is, hogy az egész valamiféle „elképzelhető”, „talán”, „van olyan, hogy…” stb. fogalmakkal dolgozó fuzzy-logika szerint működik. És innentől kezdve válik igazán érdekessé az irodalom történetével bíbelődni, ugyanis erős a gyanúm, hogy a jövő legalább annyira fog különbözni a jelentől, mint a múlttól a jelen.