Mekkora az államadósság jóléti terhe?

2018.04.18.
Mekkora az államadósság jóléti terhe?
Dombi Ákossal, az ELTE GTI Összehasonlító Gazdaságtan Tanszék vezetőjével és oktatójával a legutóbbi publikációja kapcsán beszélgettünk, amelyben az államadósság terhét vizsgálta a neoklasszikus növekedési modellek keretrendszerében.

Mi motiválta önöket szerzőtársával, Dedák Istvánnal arra, hogy belekezdjenek ebbe a kutatásba?

A világgazdasági folyamatok tették nagyon aktuálissá a témát. A globális válság hatására a fejlett országok államadóssága jelentősen megemelkedett (1. ábra), és ez komoly aggodalmakat váltott ki a közgazdászok és a politikusok körében egyaránt. Így került újra napirendre a kérdés: hogyan is hat az államadósság a gazdaság hosszútávú növekedési kilátásaira?

Milyen aspektusból közelítették meg az államadósság terhének a vizsgálatát? 

Amikor egy olyan kérdést teszünk fel, amelyre számszerű válaszokat várunk – például, hogy az adósságráta adott szintje hosszú távon hány százalékkal csökkenti a GDP-t –, mindig szükséges valamilyen keretrendszer, ami alapján dolgozhatunk. Tanulmányunkban a neoklasszikus növekedési modelleket választottuk alapul. Ezek keretrendszerében – zárt gazdaságot feltételezve – vizsgáltuk, hogy a háztartások fogyasztási magatartásának függvényében miként változik az államadósság terhe. 

Miért a háztartások fogyasztási magatartására helyezték a hangsúlyt?

A válasz egyszerű. A háztartások reakciója a költségvetés túlköltekezésére alapvetően befolyásolja azt, hogy miképpen alakulnak a nemzetgazdasági szintű megtakarítások. E tekintetben két szélsőséges fogyasztási magatartást különböztethetünk meg. Az egyik szélsőséges esetben a háztartások hosszú időtávra – elméletileg végtelen időhorizontra – tekintenek előre, és racionálisan optimalizálják megtakarításaikat. Lényegében klasszikus homo oeconomicus-ként viselkednek, figyelembe véve utódaik jólétét is. Ilyen esetben a költségvetés túlköltekezéséből – például adócsökkentésből – fakadó többletjövedelmüket teljes mértékben megtakarítják, tudva azt, hogy az adócsökkentést később – kamatostul – visszaveszi az állam adóemelés formájában. Ennek köszönhetően a nemzetgazdasági szintű megtakarítások a költségvetési deficit ellenére sem csökkennek: amennyivel többet fogyaszt az állam, annyival többet takarítanak meg ugyanis a háztartások.
A másik szélsőséges magatartástípus az, amikor a háztartások extrém módon rövidlátók: nem törődnek utódaik jólétével, és nem törekednek saját jövőbeli fogyasztásuk optimális simítására sem. Ilyenkor a költségvetési deficithez köthető többletjövedelmüket egy az egyben elköltik. Ennek pedig egyenes következménye, hogy a nemzetgazdasági szintű megtakarítások a költségvetési hiány mértékével csökkenek. Természetesen a valóságban a háztartások fogyasztási magatartása valahol e két szélső pont között helyezkedik el.

Miért érdekes a háztartások reakciója és a nemzetgazdasági szintű megtakarítások alakulása a költségvetési deficit függvényében?

Amennyiben a költségvetési deficit csökkenti a nemzetgazdasági szintű megtakarításokat, más szóval a háztartások extra megtakarításai nem kompenzálják az állam túlfogyasztását, a kamatlábak emelkedni fognak, mivel – változatlan vállalati hitelkeresletet feltételezve – az állam növekvő hitelkeresletével szemben egy kisebb mértékben növekvő hitelkínálat (lakossági megtakarítás) áll. A kamatlábak emelkedése pedig vállalati beruházásokat szorít ki. Igazából ez az ún. kiszorító hatás(crowding-out effect) – és annak negatív következménye a GDP-re – jelenti az államadósság egyik klasszikus, talán leggyakrabban hivatkozott jóléti terhét.

Ezek szerint önök a két szélsőséges háztartási magatartás esetén vizsgálták az államadósság terhét?

Igazából nem. A cikknek az újdonsága, hogy egy olyan általános matematikai keretrendszert dolgoztunk ki, amelyben a megfelelő paraméterek beállításával a két szélsőséges háztartási magatartás közötti teljes spektrumot tudjuk modellezni és vizsgálni. Ezzel a keretrendszerrel számszerűsíthető, hogy miképpen csökken az államadósság kiszorító hatásábólfakadó jóléti teher a háztartások előretekintésének és racionálitásának növekedésével párhuzamban.

Milyen eredményekre sikerült jutniuk, mekkora végül is az államadósság terhe?

A fentiek alapján nyilván nem lepődik meg a válaszon: Attól függ, hogy háztartások milyen magatartást követnek. De, hogy ennél azért mégis konkrétabb választ adjak, közelítsük meg másképpen a kérdést: Mekkora lehet az államadósság maximális jóléti terhe? Más szóval mennyivel csökkenti a GDP-t hosszú távon az államadósság, ha a háztartások az összes költségvetési deficithez köthető többletjövedelmüket elfogyasztják? Számításaink szerint a fejlett országok viszonyai között ez a maximális teher nem túl nagy. Vegyük példának az eurózóna átlagához közel eső 90 százalékos adósságráta (adósság/GDP) esetét. Eredményeink azt mutatják, hogy egy 90 százalékos adósságráta hosszú távon legfeljebb 8-9 százalékkal csökkenti a GDP-t. Ez persze nem kevés, de ne feledjük, hogy ez a teher az adósságráta nulláról 90 százalékpontra való emelkedéséhez köthető, amely rövid távon elképzelhetetlen, legfeljebb elméleti forgatókönyv lehet. A világgazdasági válság alatt a fejlett országok adósságrátái a keynesi válságmenedzselés eredményeként jelentősen emelkedtek, de – eltekintve egy-két extrém esettől – ez az emelkedés néhány 10 százalékponton belül maradt. Eredményeink tehát azt a fontos üzenetet közvetítik a gazdaságpolitika számára, hogy a költségvetési lazításon alapuló válságkezelés eladósodáshoz kapcsolódó negatív következményei hosszú távon meglehetősen mérsékeltek.

A publikáció innen elérhető